Közvetlenül a háború utáni Magyarországon egy magányos, finom lelkű nőgyógyász rendelőjébe elhoznak egy kissé dühödt, késő pubertás korral és családja elvesztésével küzdő vadóc kamaszlányt. Az orvos személyében a kislány azonnal felismeri a lelki társat. Hiszen egymástól függetlenül ugyanazt a traumát élték át, szeretteik elvesztését. Ennek a két szenzibilis embernek nemtől és életkortól független fokozatos lelki egymásra találása ez az érzékenyen komponált és megkapóan csendes film, ami úgy tud beszélni egy általános szintre emelt háborús kataklizmáról és az azt követő embertelen diktatúráról, hogy a nyomasztó politikai terhek mindvégig kellő súllyal, mondhatni állandó fenyegetettségként, de mégiscsak pusztán háttéreseményként szolgálnak. Mert a tényleges fókuszt a humánum, a mindenen átívelő emberség kapja, mely halkan figyelmeztet bennünket, hogy soha semmilyen körülmények között nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy elsősorban szeretetre és biztonságra vágyó, törékeny és érző emberek vagyunk. F. Várkonyi Zsuzsa “Férfiidők lányregénye” c. könyve alapján